* Lottie szemszöge *
Éppen amikor elaludtam volna, annyit hallottam hogy nagyon trappolva megy valaki, és folyton káromkodik. Mivel Louis már aludt, ezért kimásztam a kezei közül, és kimentem a szobából. Mentem a zaj felé, és Roxy szobájához értem. Benyitottam és nagyon megrémisztett. Egy táskába pakolt be pár ruhát, közben szipogott és beszélt magában. Olyanokat mondott, hogy: "Miért nem szólt? Segítettem volna." Nem tudtam mit mondani neki, csak odamentem hozzá és megöleltem. Csak sírt, mintha meghalt volna valaki.. Nem, az nem lehet.
- Mi a baj? - simogattam a hátát nyugtatásképpen.
- Olvasd el ezt. - kezembe nyomta a telefonját.
Az sms-ben amit Roxy küldött ez állt: Szia! Rég beszéltünk, remélem nincs semmi baj. Ha van időd azért majd írj.
A válaszban pedig ez: Szia. Royal London Hospital-ban vagyok, a 143-as szobában. Nincs semmi komoly bajom, de amint tudsz gyere be és mindent elmesélek! Csók, Liam.
Mostmár mindent értek. Azt, hogy miért van kibukva főleg megértem. Segítettem neki elpakolni pár ruhát, elmondta, hogy lehet nem jön haza ebbe a pár napban, csak ha muszáj. Mondta, hogy szóljak a többieknek is, hogy ne aggódjanak, viszont a telefont nem fogja felvenni, maximum üzenetekre fog válaszolni. Elköszöntem tőle, és üzentem vele, hogy jobbulást kívánok Liamnek. Lekísértem a kapuig, közben egy taxis is odaért. Roxy beszállt, integettünk egymásnak, aztán visszamentem a szobámba, és megpróbáltam álomra hajtani a fejem.
* Roxy szemszöge *
- A Royal London Hospitalhoz vigyen kérem! - szóltam a taxisnak.
- Rendben hölgyem.
Elindultunk, integettem Charnak. A taxiban sokszor elkapott a sírógörcs, de megfogadtam, hogy megpróbálok Liam előtt nem sírni. Amikor odaértem kifizettem a taxist, és kiszálltam.
Amikor megláttam az épületet átfutott a testemen a hideg érzés, pedig meleg volt. De maga az a tudat, hogy ott fekszik bent az akit szeretek nagyon rossz érzés. Átmentem a zebrán, mert éppen zöld volt. Beértem a kórházba, és megkérdeztem egy nővért, hogy merre találhatom a 143-as szobát. Megmutatta, én pedig remegő lábbal mentem felé. Benyitottam, és ott feküdt. Be volt gipszelve a lába, és az arcán volt pár horzsolás, de amikor meglátott egyből elkezdett mosolyogni.
Én csak mosolyogtam, de éreztem, ahogy könnyesedik a szemem, és remeg a szám a visszafolytott sírás miatt. Odalépkedtem hozzá, leültem mellé és megöleltem, viszont tovább nem tudtam tartani, kitört belőlem a sírás. Nem akartam pont előtte sírni. Picit lenyugtatott, és elengedtem. Amikor ránéztem, csak annyit tudtam kinyögni, hogy: Sajnálom!
Szipogtam, aztán lenéztem a földre.
- Nem kell semmit sem sajnálnod! Én sajnálom, hogy így kell látnod. - remegő hanggal válaszolt, aztán megtörölte a szemét.
Megöleltem, aztán csak egy szót tudtam kinyögni neki.
- Hiányoztál! - mondtam.
- Te is nekem! - mondta, és belepuszilt a hajamba.
- Szóval..mesélj! Mi is történt? Miért vagy itt? - szórtam rá a sok kérdést félve.
- Hát az úgy volt.. - kezdett bele a történetébe, én pedig minden tekintetemet rá szegeztem.
Wow! Nagyon tetszett! Hamar kövit :)
VálaszTörlés